Új Pedagógiai Szemle

A képekről

Nyár eleji számunk képeit olyan rajzok és fotómontázsok közül válogattam, amelyek az 1980-as évek táján magyar nyelvű gyerekmagazinokban, ifjúsági könyvekben jelentek meg, és valamilyen módon a nyarat, pontosabban a nyári tanítási szünetet tematizálják. Kivétel nélkül felnőtt csinálmányok, amelyek – veszélyes üzem – tükrözni kívánják a gyerekek, ifjak átéléseit, és úgy csinálnak, mintha tudnák, mik azok, mintha volna közük hozzájuk azon túl, hogy terelőtáblákkal szórják tele megszerzésük útjait.

Talán néha van is. Szerepel a képek közt tréfa, termékreklám, művi táborfotó, és történik – mert csinálják – eleve komolyan vett megmerítkezés is. A melléjük írt rövidebb-hosszabb szövegekben azonban azt játszottam, hogy a fotó, a rajz – fogantassék akár szűkebb érdekből, akár elnémuló megvallásból – emlékeztet valami valóságosra. Volt, ahol én is csak elnémultam, és volt, ahol báboztam, hogy valami mutassa magát. Egy biztos: játék idején mindenből kilóg egy olyan lóláb is, amely nem a patás ördögé. Amely lóban folytatódik valóban.

Szakmai közhely, hogy az iskola, a pedagógia teljes meghasonlásban (és a meghasonlás tagadásában) él egy önmagával csúnyán meghasonlott világban, de az már kevésbé az, hogy erre a komplex meghasonlásra milyen kevés radikális szakmai válasz születik. Radikális szakmai válaszon azt értem: olyan, amely nem az iskola vagy akár a tanítás túlélése felől közelít, hanem először is hosszan és részletesen megvallja, hogy mit is művelünk itt egymással és minden élővel évezredek óta, a kozmosz mélységes szégyenére.

Na most ehhez képest egy-egy Hahota-vicc, négercsókreklám vagy regényillusztráció nem oszt, nem szoroz. Épp ez a cél: félretolni kicsit az osztást-szorzást, és a nyári szünet szokás- és hiedelemrácsai mögül kipislogó radikális válaszokat egy-egy percre komolyan venni. Játszásibul.

A képek a címlapon, illetve a 4., 36., 58., 70., 96., 107., 111., 125., 132., 134. és B3 oldalakon láthatók.

VESZPRÉMI ATTILA