Új Pedagógiai Szemle

A képekről

„Ez a ’hadtáp’ munkacsoport konkrétan a legnagyobb poén idén. És az egész NKT őrület legnagyobb vívmánya. Ehhez képest petíciót írni tiszta snassz.”

Az idézet a ReSuli – Tanulóközösségek hálózata nevű Facebook-csoportból származik. A történet, amely mögötte rejlik, egyszerűen összefogalható: A 2019. június 11-én benyújtott köznevelési törvénymódosító javaslat nyomán megkezdődő, majd hetekig éjjel-nappal tartó munkába – értelmezésbe, kommunikációs tervezésbe és ezerszálú, online és hús-vér tájékoztatásba – merült önkéntesek fáradtságát látva a közösség tagjai laza országos minihálózatot szerveztek e hadtest élelmezésére. Az igények felmérésével, főzéssel, szállítással. A „közösség tagjai” azt jelenti, hogy van, aki így lett az. Szolidaritás jött létre, mert arra volt szükség éppen.

A lapszám képein persze nem hadtáposok és nem ételesdobozok szerepelnek. Hanem legfőképp gyerekek. Olyan gyerekek, akik nem iskolába járnak, hanem egy-egy tanulócsoport tagjai. A képek viszont olyanok, amelyek épp készülhettek volna egy-egy iskolában is. Tudniillik teljesen természetes, hogy a fotókon látható pillanatok – mint vizuális lenyomatok, sugallatok, kinek-mi-ugrik-be-élményforrások – megvalósulhatnának bárhol, hiszen ténylegesen nincs rajtuk semmi különös.

Ez a semmi különös az, ami fájdalmasan és feltűnően nem megy nekünk ma. Félünk hagyni a kis és nagyobb méretű embereket, hogy éljenek, játsszanak, tanuljanak (ezt a kettőt riadt szokásunk elválasztani), örüljenek, szomorkodjanak, és piszkosul szeressenek felelősséget érezni maguk, egymás, illetve a teremtett és az épített világ iránt. Pedig ebből föltétlen döbbenetes mennyiségű különösség születik, amit nem is lehet lefotózni, mert ott legfeljebb annyiban látszana, amennyire már eleve benne volt a semmi különösben.

Ezt hagyni, ez volna a bizalom. De ennek a gondolatnak csak az örül, aki még szeretne bizalmat érezni. Most olyan időket élünk, amikor az erőink nagy részét elveszi, hogy védekezünk valami ellen. Ezt a valamit legtöbbször „a mások” hordozzák. A mások azok, akik sosem azt csinálják, amit kell. Ők azok, akiket ki kell oktatni, vagy akik kioktatnak minket, ők azok, akiket szűrni, felzárkóztatni, ellenőrizni, korlátozni vagy fejleszteni kell – vagy akik ugyanezt akarják tenni velünk.

De van olyan, amikor hirtelen nem tudjuk, melyik a „mi” és melyik az „ők”. Lehet, hogy ők is mi vagyunk?

Ennek a kérdésnek lehetne örülni, mert akkor lehet lépni a szolidaritás felé.

A képeket és a címlapon szereplő fotót a ReSulitól kaptuk. A képek melletti idézetek a közösség júniusban–augusztusban indult facebookos beszélgetéseinek részletei.

VESZPRÉMI ATTILA