Új Pedagógiai Szemle

A képekről

„Elkészült Csupaszem főprofesszor legújabb találmánya, a KIBERKA, amellyel többek között távolbalátni, helyesírási hibákat javítani, filmet vetíteni és még sok mást művelni lehet…”

Ez egy 1960-as rádió- és tévéújságban olvasható, az alatt a fotó alatt, amelyet most címlapunkra tettünk. Arra a pár oldalra is, ahol a lapszámban üres hely mutatkozott, főként bábok, bábosok és bábos ügyek pillanatai kerültek a Magyar Televízió történetéből. Látószög rovatunkban Takács Vera írt „előszót” egy lehetséges magyar gyerektelevízió-krónikához. Ez szolgáltatta az indokot. Mindössze néhány képről van szó, de mégis, talán emlékeztetnek arra, hogy a bábok mindig a mi arcunkat viselik. Csupaszem főprofesszor az első bábsztár volt a magyar tévében. 1958-tól – amikor még keveseknek volt tévékészüléke – már járta az országot általános iskolás riportercsapatával, tudományos és közéleti ügyek iránt érdeklődve, a „Légy kíváncsi!” jelszavát hangoztatva. Azóta azonban eltűnt a képernyőkről; újféle emlékezetünkben, a valóságlemásoló médiaterekben majdnem semmi nyoma. Nem úgy, mint alig valamivel fiatalabb kortársának, Mazsolának, a zöld kismalacnak. Ő most is ott dünnyögi időtlen, egzisztencialista meglátásait a kibertér ilyen-olyan, épp aktuális szegmenseiben.

Pedig Csupaszem, ez a barátságos, űrlényszerű tudós-báb nem is különbözik annyira a látszólag egészen máshogy kíváncsi Mazsolától. Nem, mert a szemük ugyanúgy bizalommal tekint a világba. Talán hogy miben is bíznak, bíztak, ez választotta el őket. Csupaszem főprofesszor kutató volt, aktuális tudományos és társadalmi mítoszoktól és alkalmazásoktól boldog, szelíd közösségi mozgalmár. Mazsola pedig egy mindenkori akárki; sértődött és elhivatott, világba-vetettségét nyílt fájdalommal átélő, nyakas individuum. A főprofesszor szemében a tervezhető jövő, a hipervezérelhető kibertér csillogott, Mazsoláéban mindig is a végtelen meg a semmi.

Hát, mindkettőjük arca a miénk.

Egy másik képen a forgatásra váró Tévé-Maci apró babaháza felett áll a két alkotó, és csak elképzelhetjük, és el is képzeljük, hogy amikor átnéznek a lencsén, vagy egészen közel hajolva bárhogy is, de nem azzal foglalkoznak, ami éppen ők, hanem azzal, ami a báb, a bábság, ez a furcsa, ismerős létezésmód, akkor az egész felette-állás feloldódik, eltűnik.

Nem szoktuk gyakran bevallani, de semmit sem tudunk. Mégis, valami van. A bábok például, a mi suta mozdulatainkat utánozva, minden ellenkezés nélkül, még a legkisebb buta konfliktusban is, ahogy bevállalják az életünket. Túl a mi mai, folytatólagosan és föltétlenül kielégítendő igényeinken, de a globális multimédia „mesterséges horizontján” (Paul Virilio) még innen – ott bóklásznak valamennyien.

A képek a 21., 22., 58., 71., 85., 101., 128. és 131. oldalakon láthatók. Szerzőnknek, Takács Verának köszönjük őket (https://gyerektvtort.blogspot.com/).

VESZPRÉMI ATTILA