75. évf. (2025) 07-08. szám | Hátlap A MEGJELENÉS IDEJE: 2025-10-11 „Mi, az akkori zeneakadémisták úgy éltünk, mint egy biztonságos és végtelenül gazdag birodalom igazságos uralkodójának alattvalói. Sosem ismertem olyan tár-sadalmat, amely ennyire elhivatott lett volna, és ilyen végletesen semmibe vette volna a falakon kívüli realitást. Az a kérdés, hogy „mit akarsz ezzel kezdeni”, vagy pláne, hogy „miből fogsz megélni”, amelyek elkerülhetetlenek voltak Amerikában, a Zeneakadémia falain belül, legalábbis az én köreimben, föl sem merültek. Bach, Beethoven, Schumann, Chopin, Brahms, Schönberg, Berg, Bartók és a többi nagyság által papírra vetett kottafejek – ez volt a mi tóránk, az igazság, amelyért az életünket is feláldoztuk volna.
Egy ponton azonban valami félrecsúszott. Hirtelen úgy éreztem, egy óriás buborékban vagyunk, és talán éppen a bezártság miatt, a zenéhez való viszonyunk – agresszió. A zongora körül ülünk az órán, és Beethoven egyik szonátáját elemez-zük. Csakhogy ez nem elemzés! Hol az utolsó szögig stimmelő struktúrák kiagya-lása, hol magasröptű szótekervények vannak hivatva intelligenciánkat és muzikali-tásunkat bizonyítani. És a legszörnyűbb, hogy az okoskodások a zeneszerző bálvá-nyozásában kell hogy kulmináljanak: „Micsoda átvezetés! És ez a moduláció… Hú… ezt hallgassátok!”
Agresszió volt, és lassacskán azt kezdtem érezni, hogy maga a zene is agresz-szió. Eredetileg, már gyerekkoromban is, az vonzott a komolyzenéhez, hogy képes volt beszélni, képes volt egy szavakon túli történetet szenvedéllyel elmondani. De az, amit korábban a belső tűz kifejezéséként éltem meg, most izzasztó és strapás orációnak tűnt. Ezek a szimfóniák, szonáták és noktürnök mind hatni akarnak, becsalogatni, rám tukmálni egy érzelmet. Nem tartanak távolságot. Követelés van minden gesztusban: légy bár vidám vagy szomorú, csak ENGEM hallgass, a zse-niális ÉN-t, aki a hangokból szól hozzád. […]
Olyan zenéről álmodtam, amely csordogál, mint az élet. A napok összeüt-köznek, visszapattannak, nyomokat hagynak hátra, fonalakat, melyek talán gomo-lyagokba és szövetbe állnak össze. Szövetbe, amelyet nem terveztek, amely magá-tól kialakult valahogy.
Képzeletbeli kompozícióimban úgy akartam elmesélni a történetet, mint ahogy, sok évvel később, népmeséket meséltem a fiamnak. Nem engedte, hogy megmagyarázzam a régies szavakat. „Ne nekem meséld. Csak meséld.” Belebámul a messzeségbe, én lenézek, a betűkre, és hagyom, olvasódjon a szöveg általam.” ---
Részletek Niran Judit Jelek a vízen c. könyvéből; Libri, Bp., 2014, 95-97. oldal | |