Új Pedagógiai Szemle

A budapesti Öveges József Középiskola 1994-ben, Magyarországon elsőként vállalkozott a tanulási zavarral élő középiskolások fogadására, célzott támogatására. Az írás beszámol a DISZ30 – három évtizede a tanulási zavarral küzdő középiskolásokért című konferenciáról és tablókiállításról, amellyel az iskola a három évtized mérföldköveit és tanulságait idézte fel.

Az ezután következő, személyes hangú írás szerzője visszatekint arra a tíz esztendőre, amikor az Öveges József Középiskolában diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás tanulók érettségire való felkészítésével és órán kívüli nevelésével, művelésével is foglalkozott. Megvilágítja, hogy ez emberként miért adott nagyobb örömöt, magyartanárként miért hozott nagyobb sikert számára, mint a problémamentesebb diákok tanítása. Ha a gyermekek megtapasztalták a szeretetteljes szigort, ha látták, hogy a részképességzavarról szerzett papír nem jelentheti a követelmények alóli kibúvót, ha a tanár tudott alkalmazkodni csavaros észjárásukhoz, és ő is rendre kizökkentette őket, akkor csodás eredményeket produkáltak: javult az írásképük, a helyesírásuk, a memóriájuk, terhelhetőbbé váltak. Önképzőkör, túracsoport, erdei iskola, népismereti program, néptánctanulás, kézműves foglalkozások is segítették a hagyományos módszerekkel hátrányban lévő tanítványok önbecsülésének erősítését, beilleszkedését, sikerorientálását.

A 2000/2001-es tanévben feldolgozott „esettanulmányával” bemutatja egy szenvedélyes versmondóvá és néptáncossá vált, súlyosan diszlexiás, diszgráfiás fiú sorsát. A szülők hárítása, szégyenérzete miatt hivatalos papírt, így bizonyos számonkéréseknél külön elbírálást sem kaphatott a fiktíven Tominak nevezett tanítvány, a speciális segítő módszerek és környezet (tanárok, osztálytársak) hatására mégis egyetemet végzett, minden idejét írással és olvasással töltő felnőtté vált.